1. fejezet

Halihó mindenkinek!

Tudom már régen volt a prológus, de sajnos csak most tudtam jelentkezni az első fejezettel. Felvételit írtam amire ezerrel készültem, így nem volt időm írni, de ezentúl már megpróbálom gyakrabban hozni a részeket.

Most is elmondanám, hogy aki olvasta az előzőt ne hasonlítsa hozzá a mostanit.

Vélemények továbbra is jöhetnek, mint mindig. ;)

Jó olvasást!

Arisa

1. fejezet

Elfeledett emlékek

Elérkezett szeptember elseje, az első tanítási nap. Valaki számára a legkönnyebb, s valaki számára a legnehezebb. Én az első csoportot erősítem, hisz’ ma csak négy vagy öt darab osztályfőnöki óránk lesz.

Reggel a szokásos időben keltem, a telefonom minden reggel fél hatkor ébreszt, még hétvégén is. Minden nap van próba reggel és délután, kivéve a vasárnapot. A próbák miatt a korán kelés az nálunk már megszokott. Teljesen hozzá vagyunk szokva ehhez a napirendhez, és élvezzük is amit csinálunk. Nincs annál boldogabb pillanat, mint amikor vége az egyik előadásnak, s a közönség csak úgy tombol, ráadásul látod rajtuk, hogy tetszett nekik a tánc, amit már hónapok óta gyakoroltál. A főnök maximálisan meg van velünk elégedve, nekünk köszönhetően a Prism Stone fellendült, egyre több jegy kel és egyre több a bevétel.

Nos, igen a Prism Stone. Az egyetlen olyan vállalat az országban, amely a Prism show működtetéséből él. Mi hárman már négy éve vagyunk itt, ezért mi vagyunk a legnépszerűbbek is, de folyamatosan vesznek fel újoncokat, emellett már rengeteg fiatal lány iratkozik be évről évre a Pretty Top tánciskolánkba, ahol műkorcsolyázni és táncolni tanítják őket. Néha előfordul olyan is, hogy mi ugrunk be a táncórákra és mutatunk valamit a „kicsiknek”.

Miután felöltöztem, még egy jó félórát a fürdőben tölthettem. Annyira nem kell sietnem, a reggeli próbáknak direkt előbb vége van, hogy még utána időben beérhessünk a suliba.

Megpróbáltam szokásomhoz híven kilopakodni, mint minden reggel, nehogy felébresszem a többieket. Ilyenkor még mindenki alszik, csak én vagyok ilyen nagyon korán kelő a családban. Én megyek el a legkorábban, és én érek haza legkésőbb, általában mindig nap napvégén vagy koraeste.

A házunktól szerencsére nincs messze a Pretty Top, onnan meg már a suli is csak pár utcányira van. Ha a szokásos tempómban megyek, akkor olyan negyed óra alatt vagyok a tánciskolában, s mivel nem szeretek késni most is kicsit szaporábbra vettem a lépteimet a sétálgatás helyett, hogy biztosra odaérjek. Mikor odaértem meglepő módon már Rhythm és Mion is bent voltak, pedig mindig én szoktam elsőnek érkezni. Most vagy ők jöttek korábban, vagy én voltam lassabb. Mindent a már megszokott módon csináltam, szóval nem hinném, hogy én késtem volna. Mindenesetre úgy látszik hiába a minden napos korán kelés, ehhez a sulis élethez még vissza kell szoknom.

- Én jöttem később, vagy ti jöttetek előbb? – szóltam oda a barátnőimnek.

- Mi jöttünk előbb, Rhythm már nyitásra idejött – magyarázta Mion.

- Azta Rhythm! Mi történt?

- Maradjatok már! – mordult ránk. – Gondoltam bejövök előbb, mert nem tudtam aludni.

- Akkor ez csak ilyen egyszeri alkalom volt? – nézett ré Mion gúnyos szemekkel.

- Még meglátom.

Mion-al mi nem piszkálni szerettük volna ezzel a barátnőnket, csak tény és való, hogy Rhythm nem a pontosságáról híres, így nem csoda, hogy picit meglepődtünk.

Most kivételesen elhúztuk a próbát, mondván ma úgyis könnyű napunk lesz. Mondhatni egy könnyű tánccal készülünk a hétvégi előadásra, de a végén mégis hulla fáradtan dőltünk le a benti gyakorló jégpálya melletti padra. Komolyan úgy éreztem mintha már napok óta megállás nélkül hajszolnám magam. És ma még túl kell élnem az osztályfőnöki órákat, utána viszont jöhetünk újra vissza gyakorolni. Hétvégén élő műsor, amit a tévé is közvetít, nincs mese már most az első héten gyakorlás van ezerrel. Ezen a héten még talán nem adnak annyi tanulnivalót, hogy belefulladjunk, és ne legyen időnk semmi másra azon kívül, hogy a tankönyveinket bújjuk. Éppen ezért kell kihasználni az időnket, ahelyett, hogy egész délután otthon döglünk vagy mászkálunk a városban.

Gyorsan átöltöztünk, majd rohantunk is egyből a suliba ugyanis késében voltunk. Nem kellett volna annyit beszélgetni öltözés közben.

Mikor végre megláttuk az iskola épületét, ösztönösen lelassítottunk. Körülöttünk csak úgy özönlöttek be a diákok, mint valami csorda. Közelebb érve látjuk, hogy a suli semmit sem változott a nyáron, ugyanolyan maradt minden és ugyanúgy elveszi a kedvem mindentől. Nem mintha valami új dolgot vártunk volna.

Besétáltunk a kapun, át az udvaron, majd be az épületbe egyenesen a tantermünk felé. Elég sok furcsa pillantást kaptunk, pedig mi sem változtunk semmit a nyáron. A suliban tanuló diákoknak már teljesen megszokott az, hogy három „híresség” jár ebbe az iskolába. Ám azért még mindig vannak olyanok, akiket meglep, ha felbukkanunk, bár ez általában az újabb tanulóknál szokott előfordulni.

A folyosón sétálva még páran odajötte hozzánk érdeklődni, hogy milyen volt a nyár és mikor lesz legközelebb Prism show. Szombat este lesz amit a tévék élőben fognak közvetíteni, de vasárnap is ismétlik majd elvileg. Közvetlen fellépés után szokás szerint vár ránk egy interjú, amit szintén élőben lehet majd követni. Nem vagyunk idegesek, nincs okunk rá, nekünk ez már teljesen megszokott. A lámpaláz az nagyon ritkán még előjön bennem, pedig mindig tudok válaszolni a kérdésekre, s a stylist-oknak hála mindig makulátlan külsővel ülünk a kamerák elé.

A nagy gondolkodásomból feleszmélve léptem be a tantermünkbe, ami szintén nem változott semmit a nyáron. Fogtam magam és levágtam magam oda, ahol az elmúlt két évben ültem. Előttem Rhythm foglalt helyet, mögöttem pedig Mion. Szeretek a szélső padsorban ülni az ablak mellett, néha jó kinézni az ablakon és elmélkedni, ugyanakkor e helyett inkább figyelnem kellene az órákon.

Az osztályfőnöki órák után még lesz egy kis megbeszélés a tornateremben, valószínűleg az igazgató fog beszédet mondani szokásához híven. Üdvözli az új diákokat, elmondja a házirendet, csak a szokásos unalmas szöveg, amit minden évben meg kell hallgatnunk és már a könyökünkön jön ki. Semmi kedvem hozzá, de a rövidített óráknak hála hamarabb végzünk és utána mehetünk is próbálni.

Becsengetésre mindenki nagy nehezen beesett a terembe, végül a drága jó osztályfőnökünk is belépett. Előre sajnálom szegényt, nem vagyunk egy túl jó osztály, nem lehet könnyű dolga.

- Köszöntök mindenkit az új tanévben! Az idén is legyetek olyan szorgalmasak, mint eddig, már akire ez elmondható. Számítok rátok, ne hozzatok rám szégyent, ha kérhetem!

Ezt jogosan mondta, bár mi jól tanulunk a tánc mellett is, szóval ránk nem lehet panasza. Volt már olyan, hogy próba miatt elkéstünk, ám ezeket a főnök mindig igazolja nekünk. Ez így nem túl rossz, de nem szeretünk kiélni a helyzetünkkel.

Őszintén szólva, az óra további részében nem figyeltem oda, de nem ártott volna. Rossz szokásom, hogy a gondolataim nagyon könnyen el tudnak terelődni arról, amire pont figyelnem kéne. Hiába próbálok változtatni, eddig még nem igen sikerült. Rhythm rendszerint az orrom alá dörgöli a rossz tulajdonságaimat, pedig még ő sem tökéletes, hiába is hiszi magáról.

Szünetekben sem mászkáltam, inkább bent maradtam a teremben és beszélgettem a lányokkal. Nem látom értelmét, hogy a folyosón kószáljak, akivel már találkozni akartam, azzal már rég összefutottam volna, vagy ha valaki annyira látni szeretett volna engem már biztosan megkeresett volna.

A maradék órák csak úgy repültek, vagy csak én nem figyeltem, de már arra lettem figyelmes, hogy vonulunk be a tornaterembe. Hatalmas volt a tömeg, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan járunk ide. Mi hárman inkább hátrébb húzódtunk és a sor végén mentünk, mert amúgy sem voltunk kíváncsiak az igazgató beszédére.

Amikor a vezetőség fellépett a nekik kijelölt kis emelvényre, az egész diáksereg elhallgatott, az igazgató pedig belekezdett. Csak mondta és mondta megállás nélkül, nekünk meg eszünk ágában sem volt figyelni. Kihasználva az alkalmat, hogy leghátul álltunk lesütött szemmel kezdtem el nyomkodni a telefonom, Rhythm és Mion közvetlen utánam ugyanígy tettek.  Ha mi bajba is kerülünk, nincs szívük kirúgni, mert jó hírnevet adunk a sulinak.

Fél óra elteltével a duma még mindig ment, csak néha emeltem fel a fejem, ha valami érdekeset hallottam úgy fél füllel.  Már épp elrakni készültem a telóm, amikor hirtelen rezegni kezdett a kezemben, jelezve, hogy valaki írt. Ki írhat nekem ilyenkor? Hevesen nyitottam meg az üzenetet, s kicsit meglepődve néztem még egy ideig, csak pár perccel utána írtam vissza neki. A feladó Castiel volt, amit nem értettem, hisz’ egész nyáron nem hallottam felőle, nem is írogattunk, csupán tegnap láttam a Prism show után egy pár másodperc erejéig.

„ – Unatkozunk?

- Te is ugyanezt csinálod!

- És?

- Mit kerestél tegnap az előadáson? Régóta nem jársz.

- Talán baj, hogy elmentem?

- Nem, csak meglepődtem.”

Erre már nem írt vissza, ugyanis a beszédnek vége lett és a tömeg elindult kifelé, ezzel hatalmas tumultus alakult ki a teremben, mozdulni sem tudtunk. Nehezen próbáltunk a kijárat felé igyekezni, de minden oldalról lökdöstek, így egyre messzebb kerültem a kijárattól.  Azt hittem sosem jutok ki, mire valaki megragadta a kezem és kirántott a tömegből. Felnéztem, majd a tekintetem összetalálkozott azzal a bizonyos szürke szempárral, amit ha meglátok, egyből úgy érzem, elájulok. Miért van mindig ez ha meglátom, hisz’ elvileg nem érzek iránta semmit.  De ha nem érzek iránta semmit, akkor miért feküdtem le vele szilveszterkor? Annyira zavaros ez az egész, nem sok mindenre emlékszem arról az estéről, csak arra, hogy reggel csúnyám leléptem, amit az óta is bánok. Lehet, akkor most nem lennénk ilyen rosszban, ám az is lehet, hogy ha elmondanám a lányoknak talán kicsit megkönnyebbülnék.

- Köszi! – néztem rá lesütött szemekkel.

- Nincs mit, tudom, hogy utálod a tömeget.

- Ezt honnan tudod?

- Régen én voltam az egyik legjobb haverod, ha emlékeznél – mondta morcosan. – Tudod még azelőtt, hogy…

- Igen, tudom.

Jól tudtam mire céloz, de semmiképp sem akartam, hogy befejezze a mondatot. Régen tényleg nagyon jóban voltunk, ez szilveszter éjszaka változott meg. Remélem, ő is csak egy egyéjszakás kalandként tekint rá.

- Van még ingyen jegyed a szombati előadásotokra? – kérdezte ezzel megszakítva a mély gondolkodásomból.

- Van, de már ne is haragudj azokat másoknak szántam!

- Mindig kaptok ingyen jegyet, nem igaz, hogy nem tudsz egyet adni! – mordult rám.

- Igen, de csak pár darabot! – szálltam vitába én is, azzal előkotortam a táskámból a jegyeket, hogy pontosan megszámoljam mennyi van.

- Ez neked bőven elég, egyet igazán adhatsz! – mondta és kivett egyet a kezemből.

- Hé, add vissza! – kezdtem el hadonászni, de jóval magasabb nálam így esélyem sem volt visszaszerezni.

- Maradj már, neked még marad bőven.

- De egyáltalán miért akarsz mostanában eljönni?- néztem fel rá reménykedve, hátha visszatért a régi vörös, akit még szilveszter előtt ismertem.

- A húgom nagy rajongód, neki kell, amúgy örülni fog neki, kösz!

Ezzel a kijelentésével ott is hagyott az udvaron. Hát persze, mit is gondoltam. Nem fog magától megváltozni, ahhoz én is kellek. De én mit tehetnék? Általában nem vagyok mogorva vele, ám ha felhúz, akkor néha előtör belőlem a düh. Miért piszkál és köt belém állandóan? Lehetséges, hogy nem tudott beletörődni abba, hogy aznap reggel otthagytam? Nem, az nem lehet, őt nem olyannak ismerem. Viszont ami még fontosabb: Én miért nem tudom már végre elfelejteni azt az éjszakát? Lassan már egy éve történt a dolog, mégis állandóan eszembe jut amikor meglátom a vöröst. Előfordulhat, hogy szeretem? Butaság, az lehetetlen, gondolkodj már normálisan Aira! Ha valami csoda folytán össze is jönnénk, nekem nem lenne időm rá az előadások miatt, s az egyikünknek sem lenne jó. Mindegy, ezt most hagyjuk, meg kell keresnem a barátnőmet, mert indulnunk kell a táncterembe.

Szerencsére nem kellett sokat várnom, pár perc múlva ők is megjelentek utolsóként kijőve a tornateremből.

- Mi a baj Aira? Idegesnek tűnsz – nézett rám aggodalmas szemekkel Mion.

- Semmiség, mehetünk próbálni?

- Mi az, hogy semmiség? Majd útközben megbeszéljük! - jelentette ki Rhythm, majd megragadta a karunkat és kihúzott a kapun.

Ha Rhythm elhatároz valamit, akkor annak feltétlenül úgy is kell lennie, ez tény és való. Így hát nem volt más választásom, elkezdtem mesélni az elejéről, hogy Castiel „kimentett” a tömegből, aztán elvette az egyik ingyen jegyemet. Barátnőm természetesen szokásához híven ezen kiakadt, tudni kell róla, hogy elég könnyen felhúzza magát. Tervei szerint holnap odamegy a vöröshöz és visszakéri tőle a jegyet, de erről sikerült lebeszélnem. Még csak az kéne nekem.

Próbán a jégre rálépve hirtelen minden gondom elszállt, ilyenkor mindig szabadnak érzem magam. Csak én vagyok és a jég, semmi más zavaró tényező, ami fel tudna idegesíteni. Most kivételesen egy valamit még mindig nem tudtam elfelejteni, ami hát persze, hogy a Castiellel való beszélgetésem. Most, hogy újra találkoztam vele, felelevenítődnek bennem a régi emlékek, érzések. Mi lesz így velem? Már az első nap nem bírom magamat fegyelmezni. Remélem hamar visszatér az az Aira, aki nyáron voltam.