2. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy egy hónapos kimaradással tudok ismét jelentkezni. Kicsit sok minden volt amire időt kellet szakítanom, és csak most jutott erre időm, arról nem is beszélve, hogy mondhatni a szerelem is rám talált mostanában.

Kérlek ne haragudjatok, megpróbálok belehúzni!

Remélem tetszeni fog a fejezet, véleményeket szívesen fogadok mint mindig.

Jó olvasást kívánok!

Arisa

2. fejezet

Rossz kislány

A táncpróba tipikusan mindig az az időszak, amikor kikapcsoljuk az agyunkat, a gondolataink elterelődnek az éppen aktuális problémáról, csak a tökéletességre figyelünk, semmi másra. Akkor ez nekem mostanában miért nem megy sosem? Amióta elkezdődött a suli, vagyis csak pár napja, egyáltalán nem tudok figyelni se a reggeli, se a délutáni gyakorló óránkon. Rhythm és Mion jóval jobban teljesítettek nálam az elmúlt napokban, pedig elvileg én vagyok a vezető. A mostani teljesítményemen ez nem nagyon látszik meg, sőt úgy érzem mintha csak valami háttértáncos lennék, akinek mindössze csak pár könnyű mozdulatot kell rendesen begyakorolnia. Ezen mielőbb változtatnom kell, jobb lesz, ha kicsit tovább bennmaradok délután, valamint reggel is előbb megyek be a próbaterembe. Múltkor Rhythm csak az első nap miatt nem tudott aludni, s ezért jött be előbb, azóta már újra utolsóként érkezik. Teljesen egyedül leszek legalább így majd senki sem fog zavarni, és mire a lányok beérnek, már jó formában leszek.

- Aira, figyelsz te rám? – zökkentett ki Rhythm a gondolataimból.

- Mi? Persze, mondjad csak.

- Azt kérdeztem, mi a véleményed róla? – nézett rám megint nagy szemekkel, amire én nyeltem egy nagyot, ugyanis halványlila fogalmam sem volt Rhtyhm miről magyarázott eddig nekem.

- Ne haragudj, megismételnéd?

- Tudtam, hogy nem figyelsz, csak bámultál ki az ablakon.

- Bocsi, csak elkalandoztak a gondolataim. Na, mi van Hibiki-vel?

- Igazából már én is elfelejtettem mit akartam mondani, majd délutánra eszembe jut.

- Komolyan mondom hihetetlen vagy – röhögtem el magam.

- A te hibád, te nem figyeltél! – szúrt le.

- Persze, hát ki másé lenne. Milyen érdekes, hogy te sosem vagy hibás.

- Azért ez így nem igaz, csak részben.

Ha Hibiki-ről van szó, akkor a barátnőm hajthatatlan, ez tény. Hibiki a Callings középső tagja, ami egy ugyanolyan csapat mint mi, csak három fiú. Ők már előttünk a Prism Stone-nál voltak, régebben még velük tartottunk közös edzéseket, de mostanság már inkább külön gyakorolunk, csak nagyobb előadásokra készülünk együtt. Rhythm és Hibiki között már az elején kialakult valami kis szikra, aztán egy idő után úgy jobban egymásra találtak, s összejöttek. Az már csak hab a tortán, hogy a Callings vezetője és egyben a Prism Stone menedzsere, Sho, nem csak barátként vagy munkatársként tekint rám. Bevallom, régebben én is éreztem iránta valamit, ám ez elmúlt, arról a szilveszteri kalandomról a vörössel már nem is beszélve. Most egy ideig nem szeretnék, én nem terveztem ilyen dolgokkal foglalkozni, sokkal fontosabb, hogy jól szereplejek a műsorokban.

A továbbiakban hagytuk ezt a témát, Rhythm felhozott helyette valami helyi pletykát, de nem sokkal később azonban be is csöngettek.

Töri óra következett, sokak kedvence, amin tökéletesen lehet aludni, mert unalmas és senkit sem érdekel. Én is ehhez a csoporthoz tartozom a lányokkal együtt, talán olyan négyen lehetnek az osztályban, akik szeretik. Ha aludni azért nem is, de álmodozni meg álmélkodni tényleg jól lehet. Mr. Frazie elkezdett magyarázni, én pedig csak néztem ki a fejemből az ablakon kibámulva, a füzetem teljesen üresen tátongott előttem. Ez így ment egészen addig, amíg egy szépen összegyűrt papírgalacsin nem landolt a padomon. Szememmel gyorsan végigfutottam a termet, de mindenki előre nézett, senki sem nézett erre. Kicsomagolva a papírt rögtön felismertem ezt a kézírást, a kedvenc osztálytársamé volt természetesen. Gyorsan ráfirkantottam egy rövid választ, majd láttam, hogy a tanár nekünk háttal a táblára ír, egy hirtelen mozdulattal újra összegyűrtem és visszadobtam a mellettem fél méterre levő asztalra, egyenesen a vörös padjára, ami szerencsére teljesen egyvonalban volt az enyémmel, ezért sikeresen célba ért a dobásom. Éreztem, hogy Castiel tekintete engem súrol a barátnőimével együtt, ezért direkt újra az ablak felé fordultam. Pár másodperc múlva azonban a kis papírgalacsin újra nálam volt, így ment ez tíz percen keresztül, amikor is a tanár észrevette, hogy Castiel erre dobott valamit én meg elkaptam.

- Ha nem érdekli önöket az óra nyugodtan kimehetnek, Harune öntől nem ilyen viselkedést vártam!

- Elnézést Tanár Úr!

Szememet lesütve fordultam előre, mérges szemekkel nézve a vörösre, elvégre ő kezdte az egészet, mégis engem szidtak le az egész osztály előtt. Utálom, ha én vagyok a figyelem középpontjában, ez csak a színpadon van ellenkezőleg. A legszomorúbb ebben az, hogy aki engem ismer, az ezt tudja is. Castiel csak magában röhögve nézett rám, mire én csak a szemeimet forgattam. Gyűlölöm amikor ezt csinálja. Mivel az ő nevét nem említették hangosan, így gondolta folytatja az egészet. Ismét letépett egy darabot a füzetéből, írt rá valamit, majd felém hajította.  Szerencsére elkaptam, de nem sokon múlt, hogy ki ne repüljön az ablakon, amit időközben Mion kinyitott.

- Hagyjátok már abba! – hajolt előre Mion mögöttem.

- Én abbahagynám, nem rajtam múlik. – mondtam miközben visszadobtam a vörösnek a galacsint, amit aztán ő megint nekem dobott.

- Hagyd már abba! – súgtam oda neki.

- Miért? Tök jó ezt csinálni.

- Addig, amíg újra ránk nem szólnak.

- Nem fognak nyu…- nem tudta befejezni a mondatot, mert Mr. Frazie pont rá nézett, miközben rajta látszott, hogy teljesen oldalra hajol.

- Megtennék, hogy kimennek a folyosóra és ott folytatják? – nézett Castielre, aki rögtön felállt és megragadva a karomat kivonszolt a folyosóra.

- Egy hangot se! – csukta be az ajtót a tanár.

Na de szuper. Soha életemben nem küldtek ki még egy óráról sem, erre tessék, ebben az évben már rögtön az első héten kiküldenek hála Castielnek. Ennél jobban még sosem alázkodtam meg.

- Gratulálok ezt jól megcsináltad. Most örülsz? – dőltem neki mérgesen egy szekrénynek.

- Miért hiszed mindig azt, hogy én szándékosan cseszek ki veled?

- Mert talán nem így van? Szólj ha tévedek.

- Tévedsz. Ez nem igaz. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle.

- Jó lenne, ha kicsit leszállnál a valóságba! – böktem oldalba. – Vége van a nyárnak, fogadd el.

- Nehogy most itt nekem elkezdj papolni az iskoláról. Amúgy nagy volt ám az öröm, amikor odaadtam a jegyet.

- Nem szívesen. Azt is mondtad, hogy úgy erőszakkal elvetted?

- Jaj, maradj már, azóta lefogadom, hogy kaptál még többet is.

- Most az egyszer nem tévedsz – ültem le a földre, ami nem túl tiszta sajnos, de a helyzet miatt nem volt más választásom.

- Te meg mit csinálsz? – nézett rám hatalmas szemekkel Castiel, mint aki még nem látott embert a földön ülni.

- Leültem, ha nem látnád. Nem fogok egész órán itt álldogálni.

- Hihetetlen vagy – mondta, azzal lenézett a lábamra. – Jó, hogy nem akarsz állni ha ilyen cipő van rajtad.

- Most mi a baj ezzel a cipővel? Ez az egyik kedvenc magas sarkúm.

- Hagyjuk, nem szólok bele a lányos dolgokba – ült le mellém a földre.

Ezek után már nem szóltam, csak néztem ki a fejemből. A velem szemben lévő szekrény bámulása nagyon izgalmas tevékenységnek tűnt. Én nem szóltam, Castiel sem szólalt meg, csak néhány tanár magyarázása hallatszott ki az egyébként teljesen kihalt folyosóra.  Mindketten egyenesen bámultunk a kinyújtott lábaink felé. Már vagy öt perce ez a csend ment, amikor is éreztem, hogy Castiel szeme megint rajtam van. Nagyon nagy önuralom kellett ahhoz, hogy én továbbra is magam elé bámuljak, s ne nézzek rá. Mégsem bírtam ki sokáig, pár perc után én is ránéztem, ő pedig az óta sem vette le rólam a tekintetét. Miért van olyan érzésem, hogy ez nem lesz így jó? Láttam, hogy a szemei már lecsúsztak az ajkaimra, miközben egyre közelebb hajolt. De miért hajoltam automatikusan én is közelebb? Ennek nem lesz jó vége. Már csak olyan egy centi lehetett az arcunk között, amikor kinyílódott az ajtó, mire gyorsan elkaptam a fejem.

- Bejöhetnek, de szégyelljék magukat!

Mintha mi sem történ volna, felálltam és bementem a terembe, nyomomban a vörössel, akire ránézve le tudtam olvasni a szájáról azt, hogy rossz kislány. Kicsoda, én? Na hagyjon már! Miután leültünk az óra folytatódott, ám szünetben kaptunk egy jó kis fejmosást. Nem ezt várták el tőlem, még sosem csináltam ilyesmit, s szégyellem is magamat. Nem tudom mi üthetett belém. Eddig ha Castiel hozzám szólt nem vettem róla tudomást, most viszont emiatt kiküldtek egy óráról. Ha ez nyilvánosságra kerül, még árthat a hírnevemnek, bá ez csak nem történik meg, csak ha Amber is tudomást szerez róla. Remélem nem szólja el magát senki.

Ha ez még nem lenne elég, a délutáni próbán g Rhythm és Mion is szóvá tették az ügyet. Nem tudom mi hiányozhatott még nekem a mai napból, biztosan ez.

- Mi van veled mostanában? – kérdezték egyszerre.

- Semmi, csak még nem vagyok visszaszokva ehhez a sulis élethez. Nem kell annyira túlreagálni.

- Nem tetszik ez nekem – ült le mellém Mion a kispadra, míg Rhythm a telefonjával a kezében csúszkált tovább a pályán. Őt ennyire érdekelte a dolog, aminek inkább örülök is.

Mialatt mi beszélgettünk Rhythm egész jól ment, ám egy kanyarban szépen berepült a pálya sarkába. Ezért nem kell telefonnal korizni.

- Jól vagy Rhythm? Mit néztél ennyire? – mentem oda hozzá aggódva.

- Persze, semmi bajom. Most válogatják, hogy kiket hívnak meg a karácsonyi Prism Show fesztiválra Amerikába. Arról van itt egy cikk.

- Így már értető. Nem tudom, miért veszitek ezt ennyire komolyan – néztem mindkettejükre, mert minden évben be vannak zsongva ha meghallják a fesztivált.

- Azért mert eddig csak az amerikai országokból hívtak meg embereket, de tavaly óra már a világ minden tájáról hívnak meg sztárokat. Tavaly is a Callings ment ebből az országból, ami azért elég nagy szám – magyarázkodott Mion.

- És most abban reménykedtek, hogy idén talán titeket hívnak?

- Ha minket nem is, de téged biztosan. Te vagy a Prism királynő, még szép.

- Tudjátok, hogy hidegen hagy ez a dolog. Úgysem fognak kiválasztani, úgyhogy meg mindegy is.

- Azért ígérd meg, hogy ha kiválasztanak, mindenképp elmész! – ugrott rám hátulról Rhythm.

- Nem ígérhetek ilyet.

- Ha kiválasztanak és nem mész el, akkor elmondjuk Castielnek.

Miről van szó? Miről maradtam én le? Vajon mennyit tudhatnak a barátnőim?

- Mégis micsodát?

- Azt, hogy szereted! – nevetgéltek, mire akaratlanul is leszedtem magamról a barátnőmet.

- De ez nem igaz! Ne hazudjatok neki! – néztem rájuk, ám erre ők csak gúnyos szemmel kinyújtották a nyelvüket. Mi az, hogy legjobb barátnőim ellenem fordulnak? Álljon már meg a menet!

- Gondoljatok, amit akartok, akkor sem igaz – hagytam ott őket, s a becsúsztam a pályára.

Honnan tudnak ennyit? Nem gondoltam volna, hogy ennyire átlátnak rajtam. Jobb lesz ha engedelmeskedem, bár nem hiszem, hogy kiválasztanak. Megvan rá az esélyem, de akkor sem hiszem. Én sokkal jobban örülnék, ha inkább közülük választanák ki azt az egy embert, aki képviselheti országunkat a karácsonyi Prism show fesztiválon. Mindig élőben közvetítik a tévékben, Rhythm és Mion mindig élvezték, ha mutatja őket a tévé.

Különben is még viszonylag messze van a karácsony, ha valamelyikünket ki is választják, bőven lesz időn a döntésen gondolkodni, azt leszámítva, hogy egy külön táncot kell előadni ott élőben, amire azért gyakorolni is kell. Egyelőre most kisebb gondom is nagyobb ennél, remélem ezt a lányok is megértik.