4. fejezet

Sziasztok!

Tudom, most majdnem kerek egy hónapot késtem, de kérlek nézzétek el nekem. Viszont ez a fejezet egy picivel hosszabb lett, mint az eddigiek, bár lehet észre sem veszitek. Most, hogy a másik blogomon szünet van, talán több időm lesz erre.

Remélem tetszeni fog a fejezet, bármilyen jelegű véleményt továbbra is szívesen fogadok.

Jó olvasást!

Arisa

4. fejezet

Mi jöhet még?

Biztosan minden ember életében történt már olyan dolog, amire nem is gondolt, vagy úgy általánosságban eszébe nem jutott volna. Nos, a minap velem is ilyen történt. Eléggé lesokkoltam, amikor megtudtam, hogy Elisa a vörös kishúga, hisz’ egyáltalán nem hasonlítanak, se külsőre, se természetre. Hihetetlen milyen kicsi a világ. Persze, ettől még nem fog megváltozni a véleményem a kislánnyal kapcsolatban, de azért bennem lesz a tudat, hogy a bátyja az én kedvenc osztálytársam.

Ma reggel teljesen más hangulatban mentem be a reggeli próbára, majd utána a suliba, amit a lányok talán sajnos észre is vehettek. Kérdezgettek párszor napközben, hogy mi bajom van, de mindig csak tőmondatokban válaszolgattam nekik. Viszont délután már muszáj lesz nekik bemutatnom Elisát, ám nem tudom, hogy miként fognak reagálni a háttér sztorira.  Nálam jobban egyikük sem akadhat ki, az biztos. Lehet, hogy nem látszik rajtam, hogy tudom az igazságot, de tegnap éjjel igenis sokat agyaltam rajta. Ha jobban belegondolok ez nem akkora katasztrófa, csak nem elég, hogy minden délelőtt, néha még délutánonként is a vörös képét bámulhatom majd. Az már csak ráadás a mai napban, hogy a főnök behívatott előbbre, így az utolsó óráról már el kell mennem, ha oda akarok érni. Remélem nincs semmi rossz híre és nem akar leszidni valami miatt, mert tudtommal mindent jól csináltam.

Mindenesetre biztosra vehetem, hogy majdnem én ülök a legjobb helyen a teremben, az összes órán lehet gondolkozni, elmélkedni, vagy esetleg csak úgy nézni ki a fejünkből az ablakon kifelé bámulva. Szeretem eme tevékenységet, mert természetesen engem sem köt le a tananyag és az, amiről éppen szó van az órán, mint ahogy gondolom senki mást. Néha-néha odafigyelek, de akkor valami különlegeseset lehet. A mai órákon is nagyrészt csak bambultam, esetleg ha felszólítottak, akkor szépen égtem egy kicsit, és ennyi. Ehhez képest szerencsére jók a jegyeim, ezért is engedik a szüleim ezt a „kettős életet”. Senkit sem szeretnék elkeseríteni, de ez a sztárélet egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mások elképzelik.  Próba, gyakorlás, fellépés, és tanulás, mindezt egyszerre. Nagyon ritkán még én is néha visszasírom a régi életemet.

Miközben én ilyeneken gondolkoztam, az órák csak úgy meglepő gyorsasággal szálltak, szokás szerint mintha ott sem lettem volna. Jó lenne, ha már tudnék figyelni, mert ez így már nem mehet sokáig, márpedig továbbra is jó jegyeket szeretnék. Legközelebb mindenképpen megpróbálok figyelni – gondoltam, csakhogy ma már nem lesz több órám. Túlságosan félvállról veszem a sulit, ezen is változtatnom kéne, mint ahogy még sok máson. Kezdem úgy érezni magam, mint valami skizofrén, mintha a Prism királynő, Harune Aira egy teljesen más ember lenne, nem pedig én magam. Vajon hol ronthattam el?

A csengő megszólásával mindenki mozgolódni kezdett, én pedig elköszöntem a lányoktól és siettem a próbaterembe. Nemsokára úgyis újra látom a barátnőimet, az meg nem lenne túl jó, ha a főnök leszidna, mert késtem egy kicsit. Márpedig hajlamos rá néha.

Útközben csak zenét hallgattam miközben továbbra is gondolkoztam, ám most egészen másról, mint korábban az órákon. Eszembe jutott Castiel és Elisa, s minél jobban ki akartam verni őket a fejemből, annál jobban fúrtak maguknak helyet a gondolataimban. Megpróbáltam teljesen más dolgokra gondolni, de azok sem segítettek, aztán kipróbáltam mi van, ha a zenéket váltogatom, végül azok sem mentettek meg. Ezért inkább gyorsabbra vettem a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek, így ennek köszönhetően még előbb is értem oda, mint kellett volna.  Szerencsémre viszont mindenkit bent találtam, és nem kellett semennyit sem várnom a főnök érkezésére.

Mikor beléptem az irodába meglepetésemre Sho is ott ült a főnökkel szemben, aki intett, hogy én is csak üljek le Sho mellé. Úgy tettem, ahogy kért miközben furán néztem Sho-ra, aki látszólag szintén nem értette, hogy mi történik. A főnök látva, hogy értetlen fejet vágunk, nem habozott, rögtön rátért a lényegre.

- Aira, mielőtt megkérdeznéd, hogy miért van itt Sho, azért mert mindkettőtöket érinti, amit mondani szeretnék.

Hihetetlen, hogy a főnök mennyire ismer. Már pont kérdezni akartam.

- Láttam, hogy hirdetnek egy műkorcsolya versenyt, szeretném, ha indulnátok rajta. Jó névvel lenne a társaságunkra, pluszba még ti is szerezhettek magatoknak még több hírnevet, akár nyertek, akár nem.

- Én benne vagyok, úgyis feléledt bennem mostanában a versenyszellem. Aira, te mit szólsz hozzá? – nézett rám Sho.

- Végül is, nekem sincs ellenvetésem, de miért pont mi?

- Erre egyszerű a válasz. Ti vagytok a legjobb táncosaim, na meg a Prism királynőt mindenhol jó szemmel látják. – hadarta a főnök.

Sosem szerettem, amikor ezzel a dologgal hozakodtak elő, főleg a versenyeken. Én mindig is csak egy címként tekintettem erre, nem fektettem rá komolyabb hangsúlyt. Három éve, hogy megnyertem az országos versenyt, s megugrottam az Aurora Rising-ot, ami a legszebb és egyben a legnehezebben elsajátítható ugrás a Prism show-ban. Akkor lettem én a Prism királynő, ezzel leváltva Kanzaki Sonata-t, aki egyben Rhythm anyukája is.

- És ez mikor lesz?

- Két hét múlva, hétvégén. Addig van időtök kidolgozni valami újat és azt jól betanulni. Fontos, hogy ne legyen sablonos, valami olyat dobjatok be, amit nem minden nap lát a zsűri és a közönség.

- Szerintem ezt meg tudjuk oldani – válaszolta Sho helyettem is. – Akkor most elmehetünk?

- Igen, mehettek. Már most elkezdhettek gyakorolni, amíg Rhythm és Mion meg nem érkeznek, szeretném, ha ők csak később értesülnének a dologról.

- Miért? – néztem vissza az ajtóból.

- Mert túlságosan lázba jönnének, és ők is indulni akarnának, holott mindenhonnan csak egy páros mehet, ezt bent van a verseny leírásában.

- Páros? – kérdeztem meglepetten, mert a főnök előző szavaiból ezt tűnt fel leginkább.

- Ja, igen elfelejtettem említeni, csak párokban lehet indulni közös produkcióval, szóval duetteznetek kell.

És ez volt az a pont, amikor mindketten elkezdtünk köhögni és ellenkezni, mert ezt így már egyikünk sem akarta.  Bár ahogy Sho-t ismerem, lehet, hogy legbelül akarta, de akkor sem lenne hajlandó ezt bevallani.

- Na de… - kezdem ellenkezni rögtön, ám megszakítottak. – Aira ne próbálj ellenkezni, most az egyszer bírd ki! – szólt rám a főnök, mire inkább Sho-val mindketten eliszkoltunk. Jobbnak láttunk nem felhúzni, mert akkor elszabadul a pokol.

Kedvetlenül mentem átöltözni, szándékosan lassan, hogy ne maradjon sok időnk a lányok érkezéséig. Sajnálatomra még így is maradt idő, Sho pedig már türelmetlenül várt rám bent a pályán.

- Igazán igyekezhettél volna kicsit – kaptam tőle a beszólást amikor végre én is bementem.

- Egy lánynak mindig tovább tart ezt már tudhatnád.

- És most mi legyen? Mit adjunk elő? Rohadt rég duetteztem már.

- Fogalmam sincs, én sem mostanában. Nem tudom miket szoktak mostanában előadni – ködösítettem, mert igazából pontosan tudtam, hogy mik mennek most az ilyen versenyeken, csak nem akartam mondani, elvégre valami újjal kell előállnunk.

- Legalább egy kis segítséget kaphattunk volna – panaszkodott.

- Valóban, ez így olyan bő fogalom, hogy duett. Abban olyan sok mindent lehet csinálni.

Hihetetlen, hogy itt van két Prism sztár, akiknek mondhatni ez a foglalkozásuk, de nem tudnak összehozni egy duettet. Mivel abszolút nem volt semmilyen ötletünk, elővettem a telefonom, majd a netre fellépve elindítottam pár műkorcsolyás videót, hátha ad valami ötletet. Nem is volt ez olyan rossz ötlet, hisz’ több videó megnézésével mindegyikben találtunk egy apró kis mozdulatot, s ezeket összerakva tudunk alkotni valami használható műsort. Végül már egymás szavába vágva mutogattunk, hogy szerintünk mi lenne jó, és nagyjából mindig ugyanazokat szemeltük ki, meglepő módon egyezett a véleményünk. Tudniillik nálunk ez, évente ha egyszer előfordul.

Már nagyjából tudtuk, hogy pontosan milyen előadást szeretnénk, pedig fél órája még teljesen tanácstalanok voltunk. Nem is olyan nehéz összeállítani egy koreográfiát, ha mindketten akarjuk. Tudjuk, hogy nem kell elkapkodni, ám annyira belelendültünk, hogy megállás nélkül nyitottuk meg az újabb és újabb videókat, mígnem Sho el nem kezdte próbálni az első lépéseket. Eközben én videóztam, hogy ő is lássa hogyan is néz ki az egész, mert ragaszkodott hozzá, hogyha élőben nem tetszik neki, akkor megy a kukába az ötlet. Szerencsére azonban erre nem került sor, mivel mindkettőnknek tetszett, és ha mi valamit a fejünkbe veszünk, azt véghez is visszük. Látva, hogy mindkettőnknek tetszik, együtt is elpróbáltuk az eddigieket, ami továbbra is jól mutatott. Úgyhogy ámbár hihetetlen, de kerek másfél óra alatt megvolt a duettünk könnyűnek nevezhető része, már csak tényleg a végére kellett volna valami ütős befejezés. 

Amíg ezen gondolkoztunk, észre sem vettük, hogy mennyire elszaladt az idő. Jun szólt, hogy Rhythm és Mion megérkeztek, úgyhogy mindketten csatlakozzunk a saját csapatunkhoz. Nem akartam egyedül a pályán maradni, ezért felmentem a lányokhoz az öltözőbe, és amíg ők öltöztek én felnéztem a verseny honlapjára. A versenyzők listájára már ki is került a nevünk, amihez jó pár komment érkezett. Nem volt időm végigolvasni mindegyiket, csak gyorsan átpörgettem rajtuk, de ahogy láttam többnyire pozitív visszajelzések voltak. Kár, hogy pont a leglényegesebbeket nem vettem észre.

- Aira nem azt mondtad, hogy a főnök hívott be? – kérdezte Rhythm.

- Dehogynem, így is volt.

- Akkor hogy lehet az, hogy edzőcuccban vagy és korid is jeges?

- Hát, egy kicsit gyakoroltam utána – szépítettem a dolgokat.

- Miért kezdted el nélkülünk? – támadtak le hirtelen mindketten.

- Nem a műsorunkat próbáltam, nyugodjatok már meg! – csúszott ki a számon véletlenül.

- Hanem?

- Mást, nem mindegy?

Kezdett kínos lenni ez a beszélgetés, így menekülési utat kerestem, s a sors végre valahára nekem kedvezett, hisz’ ahogy kiléptünk az öltözőből egy halom kislány vonult végig a folyosón, nyomukban Wataru-val, aki mosolyogva köszöntött.

- Szia Aira! Itt van Elisa, szeretett volna látni – állt ki a sorból Elsia kezét fogva.

- Jó is, hogy itt vagytok. Be akartam mutatni a lányoknak.

- Akkor én most továbbállok, mert a többi lány már vár, kezdenünk kell. Majd visszakísérnéd Elisa-t hozzánk?

- Persze, menj csak.

Wataru elment, mi meg ott maradtunk négyen a folyosón, gondolom mindenki várta a bemutatkozást. A többi lány biztos irigykedik most a csoportban, de majd egyszer úgyis bemegyünk az egyik oktató órára, ahol ők is jobban megismerhetnek bennünket.

- Szóval Rhythm, Mion! – kezdtem- Ő itt Elisa, akiről meséltem nektek a minap.

- Örülök, hogy megismerhetlek Elisa! – kezdte Mion, de Rhythm rögtön a szavába vágott, majd szó szerint elkezdtek veszekedni szegény kislányon. Szegény, gondolom nem egészen erre számított, hogy így letámadják.

Fél órán át hallgattam, ahogy a barátnőim és Elisa beszélgetnek, már ha azt beszélhetésnek lehetett nevezni. Rhythm még ki is faggatta, ám amitől a legjobban féltem szerencsére nem került szóba. Persze, hogy az igazság, miszerint jelenleg Castiel húgával társalognak, hát mi más?

Mivel több időt már tényleg nem pazarolhattam el, szétválasztottam a lányokat, majd visszavittem Elisa-t Wataru órájára. Ha rajtuk múlna, akkor még most is ott dumálnának.

Kicsit fáradtan mentem vissza a barátnőimhez a próbaterembe, akik nem értették mitől fáradhattam el. Jobb is, ha nem tudják.

Párszor elpróbáltuk azt a műsort, amit most hétvégén fogunk előadni, közben pedig beszélgettünk Rhythm szerelmi ügyeiről, mert vele egyszerűen képtelenség volt másról beszélni. Nem a mai napon gyakoroltunk a legtöbbet, mégis három kör után kezdtem fáradtnak érezni magamat. A mai napon már annyi minden történt velem, jó lesz hazaérni és ledőlni az ágyba.

Meglepő módon Rhythm és Mion sem volt ma táncolós kedvében, ez meg is látszott rajtuk. Amikor közöltem, hogy nekem ennyi elég volt, ők sem maradtak tovább, hanem velem együtt jöttek fel öltözni. Épp csak becsuktuk magunk mögött az öltöző ajtaját, nem sokkal utána már kopogtak is. Jun óvatosan benyitott, engem keresett. Mi van már megint?

- Aira, mielőtt elmész, a főnök még szeretne veled pár szót váltani.

- Egek, mi jöhet még? – tettem fel magamban a kérdést, miközben Jun visszakísért az irodához.

Ismét bekopogtam, bám most Sho nyitott ajtót, amiből már egyből kikövetkeztethettem, hogy a versennyel kapcsolatban vagyunk itt.

- Mint azt már láthattátok, a nevetek kikerült a verseny honlapjára, amihez mindenféle hozzászólás érkezett. Ezeknek köszönhetően kitaláltuk nektek a tökéletes befejezést, mert Sho mondta, hogy az alap már megvan.

- Így van, és mi lenne az a befejezés? – kérdeztük kíváncsian.

- Mivel a kommentelők hetven százaléka shippel titeket, ezért valami olyat kell bedobnotok, ami kettőtökről szól. Így jött az ötlet, hogy az utolsó percben Sho te felveszed Aira-t és feldobod a levegőbe, Aira te a levegőben csinálsz egy Aurora Rising-ot, de fontos, hogy Sho karjaiba érkezzél vissza.

- Rendben, ez tökéletes, csinálhatjuk – szólaltam meg elsőként.

- De… - vette át újra a szót a főnök.

- De? – kérdeztünk vissza szinte pontosan egyszerre?

- Miután Aira visszaérkezett Sho karjaiba, el kell csattannia egy csóknak, ezzel is biztosítva, hogy a rajongók valóban nem tévednek veletek kapcsolatban.